Nem szeretem a politikát, és ha kétségek támadtak volna benned a címet elolvasva, mindenek előtt leszögezem, hogy nem fogok aktuálpolitikai kérdésekről írni, távol áll tőlem az ilyesmi, másrészt nem is érzem magam eléggé tájékozottnak ahhoz, hogy érdemben írni tudjak róluk. Manapság nehéz tiszta képet kapni anélkül, hogy az ember komolyabban beleásná magát a témába (eljutva legalább a mainstream média képezte réteg alá), engem viszont nem érdekel a politika eléggé ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel, így viszont tartanék attól, hogy az általam megfogalmazott vélemény nem lenne kellően pártatlan, akaratlanul áldozatul esnék valamely oldal befolyásának. Sokakat nem zavar, ha a véleményük nem a sajátjuk, engem viszont igen, ezért ha nem értek annyira valamihez, hogy arról önálló véleményt tudjak alkotni, akkor arról inkább nem nyilvánulok meg. Másrészt itt, most nem kívánok egyik oldalra sem odaállni.
Mélységesen elszomorít viszont az, amit a magyar politikában látok, még inkább, hogy mekkora negatív véleményformáló ereje van a társadalomban a lassan már a csapból is folyó propagandának. Elkerülhetetlen, hogy szembesüljek a helyzettel, mert hiába szoktam már le a tévézésről évekkel ezelőtt, majd a rádió hallgatásról is, nem élhet az ember burokban, tájékozódni muszáj. Másrészt manapság szinte elképzelhetetlen, hogy asztaltársaságokban, munkahelyen, az online közösségi tereken elő ne kerüljenek az embereket éppen lázban tartó politikai témák. Más kérdés, hogy tényleg muszáj-e ezekbe egy átlag embernek belefolynia? Valamilyen szinten mindenképp, hisz ez a demokrácia alapja, egy olyan politikai rendszeré, mely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Számomra viszont kérdéses, mi számít közügynek, mert a primitív csatározások, aljas lejárató kampányok például biztosan nem sorolhatók be a fogalom alá.
Nem vagyok a politizálás ellen, mert van helye az értelmes párbeszédnek, és azt sem állítom, hogy az olykor nem lehet élesebb, durvább - eszmék és az azokat képviselő politikusok viadala, akik eltérő véleménnyel bár, de mégis együttesen egy ország előremozdítását tűzték ki céljukként. Utópisztikus gondolat, tudom. A valóság az, hogy egyre mélyebbre süllyedünk a gyűlölet, az elvtelenség, az irigység sötét, poshadt vizű kútjában, ahol többet nem számít a tisztesség, a lelkiismeret, vagy a szeretet. Ahol a hatalom, az anyagi javak válnak a legfontosabbá, ezek megszerzése mindegy milyen áron, mindegy milyen eszközökkel, bárkin átgázolva, bárkit tönkretéve. A legnagyobb baj, hogy a demokrácia, és benne az állampolgárok szerepe is újraértelmeződött közben - olyan eszközzé váltunk, akiket korlátok nélkül lehet manipulálni, megtéveszteni, és uszítani a cél érdekében. Sajnos működik a dolog, és ez az, ami igazán elszomorít. Olyan emberek, akikről korábban sosem feltételeztem volna hasonló megnyilvánulást, most fröcsögő indulattal fordulnak ki önmagukból egy-egy aktuálpolitikai kérdés kapcsán, izzó gyűlölködéssel kelnek ki az épp kinevezett főellenség ellen, vagy azon embertársaik irányába, akik más véleményen mernek lenni, mint amit a pártállástól függően választott médiaorgánum éppen ukázba adott.
Nincsenek tovább észérvek, normális emberi gondolkozás, konszenzuson alapuló politika, felebaráti szeretet. Itt kérem kiélezett küzdelem zajlik a mindenre képes gonosz ellen, aki romba kívánja dönteni az országot, és csak a széles körű ellen-összefogás az, mely megállítani képes. És most mindegy mivel helyettesítjük be a gonoszt (nagyjából ahány párt, annyi példát tudnánk felhozni rá), a módszer mindig ugyanaz - ellentéteket szítani, félelmet, irigységet kelteni. A legalantasabb ösztönlényt felébreszteni az emberekben (ha fent akarnak maradni, küzdjenek), majd felhasználni őket. Csak én érzem magam masszívan megsértve, és hülyének nézve emiatt?  Egy ideális világban az emberek biztonságérzetének, jólétének és békéjének biztosítása lehet a legfontosabb feladat, amit egy politikus csak céljául tűzhet ki. A miénk sajnos nem ez az ideális világ. Egyre messzebb kerülünk így egymástól, Istentől, és tudod, mélységesen elkeserít ez, borzasztóan unom már azt, hogy egy lépést nem tehet az ember anélkül ebben az országban, hogy belebotlana ebbe az őrületbe. Unom már azokat a baráti beszélgetéseket, melyek valamely aktuálpolitikai történés megvitatásával kezdődnek. Unom hallani, látni, olvasni a propagandát, a lejáratásokat és az uszításokat. Ezért nem szeretem a politikát, így nem, és zárkózom el minden lehetséges módon a hatásai elől. Sajnos viszont nem mindig sikerül.