Kicsit eltűntem az utóbbi időben. Részben a vizsgaidőszak utolsó nagy hajrája, és a nyakamba szakadt tetemes mennyiségű munka akadályozott abban, hogy időt szakíthassak bejegyzések írására, a másik ok, hogy az utóbbi pár hétben megint zárkózottabb időszakom élem - vannak hullámvölgyek, most épp a szokásosnál kicsit mélyebb következett, de nem feledkeztem meg Rólad kedves olvasóm, csak kell egy kis idő újra talpra állnom.
A vizsgáim viszont sikerültek - jelentem - túl vagyok az első vizsga időszakomon. Csak egy vizsgaidőszak, számomra viszont még is nagy jelentőséggel bír. Sosem voltam jó tanuló, legfeljebb azokból a tantárgyakból teljesítettem jól, melyek érdekeltek (irodalomból, fizikából, informatikából), a többiből többnyire pedig épp csak átrugdostak. Mikor jelentkeztem középiskolába, először fel sem akartak venni gimnáziumi osztályba, a felvételi elbeszélgetésen kerek-perec megmondták, hogy nem vagyok odavaló, szakiskolai helyet ajánlottak helyette. Aztán valamilyen csoda folytán a kiküldött felvételi értesítőben mégis gimnazistának soroltak be. Aki azt gondolná, hogy eztán jobban megbecsültem magam, nos, téved. Sok minden érdekelt akkoriban, de a tanulás nem volt köztük. Érettségi után maradtam még egy évet szakmát tanulni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem a felsőoktatásba. Itt következett be a második csoda, mert a közepesen gyenge érettségi eredményem ellenére simán fel is vettek. Nagy dolog volt ez akkor: először költöztem külön a szüleimtől, hogy megpróbáljak a saját lábamon megállni. Nos, nem tartott sokáig a dolog, már az első félévet sem sikerült értékelhető módon teljesíteni. Belefogtam ugyan a másodikba is azokkal a tárgyakkal, melyeket sikerült felvennem, de már az első vizsgaidőszak végén lemondtam arról, hogy valaha diplomám legyen. Hazaköltöztem, és megkezdődött ezzel életem legrosszabb időszaka, a tétlen céltalanság évei. Nem volt munkám, de igazából nem is vágytam arra, hogy dolgozzak. Elvégeztem ugyan még egy szakképzést, de azt is csak azért, mert a szüleim erősködtek, hogy csináljak valamit. Lemondtam minden álmomról, nem volt tovább jövőképem. Visszatekintve nagyon fájnak ezek az elvesztegetett évek. Már nem tudom mi volt az, ami észhez térített, talán lassan benőtt a fejem lágya, és elkezdett foglalkoztatni a jövőm. Ráébredtem, hogy mekkora marha voltam, hogy nem használtam ki a lehetőségeim, elfogott a félelem, hogy már sosem fogom tudni ezt a hibát jóvá tenni, és elkezdtem egyre jobban vágyni arra, hogy újra tanulhassak. Akkoriban szereztem életem első munkáját is. Nem gondolkodtam még akkor főiskolán, egyetemen, de sikerült bekerüljek egy angol nyelvtanfolyamra, amit minden nehézsége ellenére nagyon élveztem. Végre újra tanulhattam, és én minden energiám és időm belefektettem abba, hogy középfokú nyelvvizsgát szerezzek. Meg is lett, első nekifutásra. Visszatérni a felsőoktatásba viszont sokáig nem mertem. Mély és fájdalmas sebet hagyott bennem korábbi kudarcom. Sok-sok éven át időnként vissza-visszatért álmaimban, hol újraéltem, ahogy hazakullogtam szüleimhez, hol arról álmodtam, hogy visszamegyek, de nem vagyok képes másodjára sem megfelelni. Vágytam rá, hogy lediplomázzak, de nem hittem benne, hogy képes lennék rá.
Tavaly, még a felvételi időszak előtt beszélgettem erről egy nagyon kedves barátommal, aki hozzám hasonlóan évek óta dédelgette a diploma álmát, de sosem jutott el odáig, hogy beadja jelentkezését valamely felsőoktatási intézménybe. A beszélgetés gyümölcse egy elhatározás lett, hogy most csak azért is megpróbáljuk, bele kell vágni, lesz, ami lesz. Rengeteg félsz és kétely övezte ezt a döntést, de igaza volt eme kedves barátomnak: telik az idő, és ha nem vágunk bele, csak halogatjuk, meglehet már sosem lesz belőle semmi. Közösen adtuk be jelentkezésünk, és mindkettőnket felvettek levelezős képzésre. És most túl vagyunk az első vizsgaidőszakon. Számomra ez hatalmas dolog, talán már el tudom hinni, hogy lehetséges, hogy fog ez nekem menni, és eljuthatok oda, hogy a kezembe adják a diplomám. Minden bizonnyal rengeteg nehézség vár még rám addig, de nem tudom elképzelni, hogy újra feladjam, őszintén nem tudom hogy számolnék el magammal egy újabb kudarcot, tehát itt egyetlen út van, az előre.