Elég rég volt, hogy utoljára blogom tartalmát gyarapítottam. Nem feledkeztem meg Rólad, csak zárkózottabb időszaka volt életemnek az elmúlt pár hónap. Sok minden történt velem az utolsó bejegyzésem óta, és bár nem lehet elmenni amellett, hogy ezen történések között bőven akadt pozitív és felemelő, inkább a negatív megtapasztalások, életesemények voltak túlsúlyban. Önmagamba fordultam kissé, nagyrészt a munkámba temetkezve, viszont muszáj kilábalni, ideje volna kibújni újra a napfényre. A borongós őszi idő, és az óraátállítás miatti korai sötétedés nem kedvez ennek - mondhatod, és tényleg nem siettem el a dolgot. Május óta.
Viszont hoztam most egy zenei ajánlót Neked, mely szorosan kapcsolódik az elmúlt hónapok egyik pozitív változásához, nevezetesen, hogy lett egy új hobbim: bakelit hanglemezeket kezdtem el gyűjteni, és hallgatni. Egészen gyerekkoromig nyúlik vissza a fekete korongok szeretete. Édesapámnak hatalmas gyűjteménye volt belőlük, mindig akadt otthon lemezjátszó is, így nálunk a zenehallgatást általában bakelit-sercegés fűszerezte. Ezért valószínűleg már gyermekként berögzült pavlovi reflex nálam, hogy a barázdában futó tű hangja és látványa azonnali endorfin-felszabadulást idéz elő, bármilyen helyzetben. Különleges, a mai, végletekig (kattintásig, kijelző-érintésig) leegyszerűsödött zenehallgatási technikákkal összehasonlíthatatlan élmény bakelit lemezt kezelni és hallgatni. Szeretem, hogy fizikailag megfogható, hogy mentes mindenféle, szemnek láthatatlan technikai "varázslástól". Csak egy tű fut a lemezre felvésett barázdában - látod, hallod hogyan történik. Mi ez, ha nem az abszolút bensőségesség? Hangzásban is hatalmas a különbség. Bár zajos, kevésbé steril, viszont sokkal részletgazdagabb, lágyabb, melegebb tónusú hangja van, mint a mai digitális megoldásoknak. Reneszánszukat élik a bakelit lemezek, és egyre több olyan előadó van, aki nem csak CD-n és streaming szolgáltatókon keresztül jelentet meg, hanem bakeliten is.
Vangelis új, Nocturne című albuma is megjelent bakeliten, rögtön dupla lemezen. Vangelis az elektronikus zene nagy öregje, új albumán mégis inkább a szó hagyományosabb értelmében vett hangszert ragadott, zongorát. Nem maradtak el persze az elektronikus betétek sem, de sokkal kevésbé hangsúlyosak, mint ahogy azt a művésztől megszokhattuk. Több, ismertebb sláger zongorára komponált átirata mellett kerültek új szerzemények is a korongokra. Mint ahogy az album címe is mutatja, ezeket az éjszaka inspirálta. Vangelis éjszaka inspirálta műveket játszik zongorán? Nem volt kérdés, hogy része lesz az új gyűjteményemnek. Erről az albumról szeretném amolyan ízelítőként megmutatni a Longing című számot. Nem új, a Szárnyas fejvadász című filmhez komponálta a mester, de zongorán előadva egészen különleges hangulatot kölcsönzött neki.

Gene Kranz, a NASA repülésigazgatója jelen volt az amerikai űrkutatás hőskorának minden fontosabb mozzanatánál. Pályafutását a Mercury-program hajnalán kezdte, már repülésirányítóként dolgozott a Gemini-program alatt, ott volt az első amerikai űrhajós fellövésénél, levezényelte a Holdra szállást, része volt a balul sikerült Apollo 13 küldetés legénységének megmentésében, és még a NASA-nál dolgozott a Challenger űrrepülőgép katasztrófájának idején is. Életrajzi könyve már 2000-ben megjelent az Egyesült Államokban "Failure is Not an Option" címmel, és sajnos egyike lett azon könyveknek, melyek nem jelenhettek meg kis hazánkban. Ezen próbált meg változtatni Kuti Zoltán, aki amatőr műfordítóként, pusztán az űrkutatás iránti lelkesedéstől vezérelve belefogott a mű fordításába, és eltökélte, hogy megjelenteti Gene Kranz könyvét Magyarországon. Én az Idiegogo közösségi finanszírozással foglalkozó weboldalán találkoztam először a projekttel, ahol a fordító támogatásokat gyűjtött a könyv kiadásához, egészen kiábrándító módon enyhén szólva nem túl nagy sikerrel - a célkitűzésként megadott összeg negyedét sem sikerült összegyűjtenie a kampány végéig. Én csatlakoztam támogatóként, mert mindig is nagyon érdekelt az űrkutatás, a jelenkori ugyanúgy, mint a már történelemnek számító események. Legalább háromszor olvastam Jim Lovell űrhajós Jeffrey Kluger társszerzővel közösen írt könyvét az Apollo 13 küldetéséről (és láttam tucatszor a belőle készült filmet, melyben Ed Harris nyújtott emlékezetes alakítást Gene Kranz szerepében), és csodálattal tekintettem azokra az emberekre, akik mertek kockázatot vállalni, és eltökélték, hogy előrébb viszik az emberiséget azáltal, hogy messze kitágítják a határainkat. Mindig nagyon izgatott a világűr végtelenje, ez mondhatni kéz a kézben jár nálam a sci-fi szeretetével. Az autómban is az Apollo 11 holdkompjának (a "Sas") kicsiny makettje lóg a tükrön wunderbaum helyett. Bár Kuti Zoltán Indiegogo-s kampánya meglehetősen alul teljesített, mégis megszülethetett Gene Kranz könyvének magyar kiadása, a fordító saját cége adta ki, és én elsők között vehettem át a saját példányom belőle. Örömmel néztem elébe az eljövendő álmatlan, átolvasott éjszakáknak.
Ha röviden kellene jellemeznem a könyvet, azt mondanám: zseniális. Egy nagyon részletgazdag, átfogó, tényekkel, adatokkal bőségesen megtámogatott történelemkönyv, mely mégis olvasmányos, és érdekes - lényegében letehetetlen. A szerző szemszögéből vezet végig küldetésről-küldetésre a Mercury, Gemini és Apollo programokon. Betekintést enged az űrprogram kulisszái mögé, egy olyan zárt, a nagyközönség által kevésbé ismert világba - a repülésirányítók világába - mely nem kaphatott akkora rivaldafényt, mint az űrhajósok, akik az űrprogramban repültek. Nyíltan ír a kezdeti kudarcokról, arról, hogy miért maradt le az Egyesült Államok az űrversenyben; az Apollo 1 tragédiájáról, annak az űrprogramra gyakorolt hatásáról; olyan esetekről, mikor csak egy hajszálon múlott a tragédia; kalandokról; hidegháborúról, és nem utolsó sorban vezetéstudományról - Gene Kranz belefoglalta könyvébe mindazt, amit a NASA-nál töltött évei alatt a vezetésről, a fegyelemről, az odaadásról, és a felkészültség fontosságáról tanult. Emellett - életrajzi könyvről lévén szó - a mű megismerteti a szerző életútjával is az olvasót. Kuti Zoltán fordítói munkája pedig kiváló - alapos és igazán minőségi.
Ösztönzően hatott rám a könyv. Példamutató az az elhivatottság, bátorság, mellyel szinte a semmiből indulva, a mai korban már igencsak megmosolyogtató műszaki fejlettségi színvonal mellett, mindössze egy évtized alatt Amerika embert juttatott a Holdra. Tudtad például, hogy az Apollo program űrhajóinak, holdkompjainak számítógépei nagyjából annyira voltak fejlettek, mint ma egy egyszerű számológép, és hogy a NASA akkori szuperszámítógépeinél is komolyabbat hordasz ma a zsebedben a legegyszerűbb okos telefon formájában is? Vagy hogy a Mercury program idején a Föld különböző pontjain állomásozó repülésirányítók még morze jelekkel kommunikáltak egymással? Mégis olyasmit vittek véghez, amit máig nem sikerült nemhogy megdönteni, beállítani sem.
Mélyen egyet tudok érteni Gene Kranz, a könyv végén megfogalmazott gondolataival, melyek által arra is fény derül, hogy mi inspirálta a szerzőt a mű megírásában. Az Apollo program lezárását követően mintha kiveszett volna az az elhivatottság, bátorság és tenni akarás a NASA-ból, az Egyesült Államokból (de akár említhetjük az egész emberiséget is), mely a Holdért folytatott verseny éveit jellemezte. Idén 50 éve, hogy ember lépett a Holdra, és eme fél évszázad alatt nem léptünk tovább, a Föld körül ragadtunk, a Holdra sem tértünk vissza többé. Természetesen voltak fantasztikus eredményei az űrkutatásnak ez idő alatt is, de nem hagytuk el ezekért szülőbolygónk biztonságát. A Mars utazás is csak várat magára, és ott tartunk, hogy az én korosztályom is már csak remélheti, hogy megéli, hogy újra ember lép egy idegen égitest felszínére. Nagyon elszomorít ez, mert úgy gondolom a prioritások újrarendezésével, és egy olyan szoros, jól szervezett nemzetközi összefogással, melyet nem korlátoznak a politikai, és egyéni érdekek, az anyagiak; ugyanazzal az elhivatottsággal és bátorsággal, mellyel 50 éve meghódítottuk a Holdat, nem hogy a Holdig, vagy a Marsig, de akár messzebb is eljuthatnánk még a mi életünkben.
Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésed a könyv iránt, jelenleg rendelhető az az interneten, megtalálható az egyik nagyobb, magyar online könyvkereskedés oldalán.

Mostanában kezd kicsit az elektronikus zene irányába "elfajzani" a zenei ízlésem, ami azért furcsa, mert világ életemben a klasszikus értelemben vett hangszerekkel játszott műveket részesítettem előnyben. Az utóbbi időben több új felfedezettem lett a műfajban, melyek mind beépültek a kedvenceim lejátszási listájába. Ilyen felfedezett a "The xx" elnevezésű formáció is, melyet tekinthetünk inkább újra felfedezettnek, mert első, roppant kreatívan "XX" címet kapott albumuk 2009-es megjelenésekor már volt hozzájuk szerencsém. Ez sem mostanában volt, és feledésbe is merültek, pedig volt 1-2 számuk, amit szívesen hallgattam. Egész véletlen, a Spotify zene-streamelő szolgáltatás ajánlatai közt botlottam bele legújabb, 2017-es, "I See You" című albumukba, melyről a "A Violent Noise" című számuk mondhatni egyből megvett kilóra.
A "The xx" brit zenekar, melyet tagjai még a főiskolás éveik alatt alakítottak Londonban. Első albumukat 2009-ben az év egyik sikerlemezeként emelte ki a szakmai sajtó, és bár hamar nagy rajongótáborra tettek szert, zenéjük egy meglehetősen szűk réteget ért csak el. Ha máshonnan nem, "A nagy Gatsby" kapcsán ismerős lehet a formáció, ha láttad a filmet, "Together" című számuk hallható a moziban.

Kicsit eltűntem az utóbbi időben. Részben a vizsgaidőszak utolsó nagy hajrája, és a nyakamba szakadt tetemes mennyiségű munka akadályozott abban, hogy időt szakíthassak bejegyzések írására, a másik ok, hogy az utóbbi pár hétben megint zárkózottabb időszakom élem - vannak hullámvölgyek, most épp a szokásosnál kicsit mélyebb következett, de nem feledkeztem meg Rólad kedves olvasóm, csak kell egy kis idő újra talpra állnom.
A vizsgáim viszont sikerültek - jelentem - túl vagyok az első vizsga időszakomon. Csak egy vizsgaidőszak, számomra viszont még is nagy jelentőséggel bír. Sosem voltam jó tanuló, legfeljebb azokból a tantárgyakból teljesítettem jól, melyek érdekeltek (irodalomból, fizikából, informatikából), a többiből többnyire pedig épp csak átrugdostak. Mikor jelentkeztem középiskolába, először fel sem akartak venni gimnáziumi osztályba, a felvételi elbeszélgetésen kerek-perec megmondták, hogy nem vagyok odavaló, szakiskolai helyet ajánlottak helyette. Aztán valamilyen csoda folytán a kiküldött felvételi értesítőben mégis gimnazistának soroltak be. Aki azt gondolná, hogy eztán jobban megbecsültem magam, nos, téved. Sok minden érdekelt akkoriban, de a tanulás nem volt köztük. Érettségi után maradtam még egy évet szakmát tanulni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem a felsőoktatásba. Itt következett be a második csoda, mert a közepesen gyenge érettségi eredményem ellenére simán fel is vettek. Nagy dolog volt ez akkor: először költöztem külön a szüleimtől, hogy megpróbáljak a saját lábamon megállni. Nos, nem tartott sokáig a dolog, már az első félévet sem sikerült értékelhető módon teljesíteni. Belefogtam ugyan a másodikba is azokkal a tárgyakkal, melyeket sikerült felvennem, de már az első vizsgaidőszak végén lemondtam arról, hogy valaha diplomám legyen. Hazaköltöztem, és megkezdődött ezzel életem legrosszabb időszaka, a tétlen céltalanság évei. Nem volt munkám, de igazából nem is vágytam arra, hogy dolgozzak. Elvégeztem ugyan még egy szakképzést, de azt is csak azért, mert a szüleim erősködtek, hogy csináljak valamit. Lemondtam minden álmomról, nem volt tovább jövőképem. Visszatekintve nagyon fájnak ezek az elvesztegetett évek. Már nem tudom mi volt az, ami észhez térített, talán lassan benőtt a fejem lágya, és elkezdett foglalkoztatni a jövőm. Ráébredtem, hogy mekkora marha voltam, hogy nem használtam ki a lehetőségeim, elfogott a félelem, hogy már sosem fogom tudni ezt a hibát jóvá tenni, és elkezdtem egyre jobban vágyni arra, hogy újra tanulhassak. Akkoriban szereztem életem első munkáját is. Nem gondolkodtam még akkor főiskolán, egyetemen, de sikerült bekerüljek egy angol nyelvtanfolyamra, amit minden nehézsége ellenére nagyon élveztem. Végre újra tanulhattam, és én minden energiám és időm belefektettem abba, hogy középfokú nyelvvizsgát szerezzek. Meg is lett, első nekifutásra. Visszatérni a felsőoktatásba viszont sokáig nem mertem. Mély és fájdalmas sebet hagyott bennem korábbi kudarcom. Sok-sok éven át időnként vissza-visszatért álmaimban, hol újraéltem, ahogy hazakullogtam szüleimhez, hol arról álmodtam, hogy visszamegyek, de nem vagyok képes másodjára sem megfelelni. Vágytam rá, hogy lediplomázzak, de nem hittem benne, hogy képes lennék rá.
Tavaly, még a felvételi időszak előtt beszélgettem erről egy nagyon kedves barátommal, aki hozzám hasonlóan évek óta dédelgette a diploma álmát, de sosem jutott el odáig, hogy beadja jelentkezését valamely felsőoktatási intézménybe. A beszélgetés gyümölcse egy elhatározás lett, hogy most csak azért is megpróbáljuk, bele kell vágni, lesz, ami lesz. Rengeteg félsz és kétely övezte ezt a döntést, de igaza volt eme kedves barátomnak: telik az idő, és ha nem vágunk bele, csak halogatjuk, meglehet már sosem lesz belőle semmi. Közösen adtuk be jelentkezésünk, és mindkettőnket felvettek levelezős képzésre. És most túl vagyunk az első vizsgaidőszakon. Számomra ez hatalmas dolog, talán már el tudom hinni, hogy lehetséges, hogy fog ez nekem menni, és eljuthatok oda, hogy a kezembe adják a diplomám. Minden bizonnyal rengeteg nehézség vár még rám addig, de nem tudom elképzelni, hogy újra feladjam, őszintén nem tudom hogy számolnék el magammal egy újabb kudarcot, tehát itt egyetlen út van, az előre.

Bolondja vagyok a jó sci-fi-nek, legyen szó könyvről, filmről, vagy éppen tévésorozatról, jöhet minden formátumban, és minden mennyiségben. Tulajdonképpen már az első könyvélményeimben része volt a műfajnak, Asimov Alapítványa, Frank Herbert Dűnéje, vagy Carl Sagan Kapcsolat című műve (melynek filmadaptációja Jodie Foster-el örök kedvenc) mind módszeresen megalapozták a tudomány és fantasztikum iránti rajongásom. Ez a rajongás leginkább a könyvekre korlátozódott, egészen addig, míg a 90-es évek végén be nem kötötték otthon a kábeltévét, és elérhetővé nem váltak olyan, korábban nem látott sorozatok a számomra, mint a Csillagkapu, vagy a Star Trek szériái. Igen, magam is amolyan Star Trek őrült volnék, aki szórakozottabb napjain "hosszú és eredményes életet"-el köszön hasonszőrű ismerőseinek, természetesen ujjaival V alakot formálva :) Számomra azonban mégsem a Star Trek az etalon, ha sci-fi sorozatokról van szó, sokkal inkább a Ronald D. Moore által 2004-ben újraalkotott Battlestar Galactica, mely szubjektív véleményem alapján a valaha volt legjobb tévésorozat a műfajban. Ezért talán érthető, hogy űrt hagyott maga után, mikor az utolsó epizód záró képsorai véget értek.

A The Expanse James S. A. Corey azonos című regénysorozatának tévés adaptációja. Sokáig döntésképtelen voltam azzal kapcsolatban, hogy a sorozathoz, vagy az annak alapjául szolgáló regényekhez fogjak-e hozzá. Mindkettő csábított, de végül két dolog miatt döntöttem a sorozat mellett: az egyik, hogy igen hosszú már így is azon könyvek listája, melyeket el szeretnék olvasni a jövőben, a másik egy ajánlás volt, mely nem kevesebbet állított, minthogy a The Expanse a legjobb sci-fi sorozat azóta, hogy a Battlestar Galactica véget ért. Akkor még nem tudtam hányattatott sorsáról, hogy a SyFy csatorna három évad után dicstelenül elkaszálta, hogy aztán rajongói nyomásra az Amazon mentse meg egy negyedik évad erejéig, melynek folytatása bizonytalan, és így valószínűleg jobb választás lett volna a regénysorozat. Nem bántam meg viszont, és akkor ennyi bevezető után ejtsünk szót arról miért, tehát magáról a sorozatról is.
A történet a XXIII. században játszódik, az emberiség már benépesítette a naprendszert, kolonizálta a Holdat, majd a Marsot, és bányászatba fogta a Mars és Jupiter közötti aszteroida övet. Az emberiség három fő frakcióra szakadt: az ENSZ irányította Földre, a Mars katonai berendezkedésű társadalmára, melynek legnagyobb álma és célja a bolygó terraformálása, és az aszteroida öv lakóira, kiket a "belső bolygók" kihasználnak és nyomorban tartanak. E három frakció közötti mély ellentétek, és az egyre kiélezettebb feszültség háborúval fenyeget. A történet három szálon indul, három szemszögből ismerjük meg ezt a világot: az ENSZ alelnökének, a Ceres kolónia különc rendőrének, és egy jéggyűjtő hajó tisztjének szemszögéből. A három szálat összefogja egy fiatal lány rejtélyes eltűnése, mely hátterében egy olyan összeesküvés bontakozik ki, mely fenyegeti a békét és az emberiség túlélését.
A sorozat viszonylag lassan indul, az első néhány epizódban jobbára csak a karaktereket építgeti, és igyekszik aprólékosan megismertetni a nézőt világával. Aztán ahogy halad előre a történet, és egyre többet megtudunk a háttérben meghúzódó összeesküvésről, úgy szaporodnak a "hűha" pillanatok. A második évad elején aztán felpörögnek az események, kvázi sebességet váltunk, az ember csak kapkodja a fejét ámulattal, és igazolást nyer az állítás: ez tényleg a legjobb sci-fi sorozat a Battlestar Galactica óta. Azt a szintet nem éri el, mint a nagy etalon, mert van amiben sokkal jobb volt a Battlestar Galactica. Ilyen a színészi játék például, az The Expanse esetében érzésem szerint nem sikerült olyan jól a casting. Vannak nagyon jó színészek a sorozatban, de sajnos olyan is, aki kirívóan pályát tévesztett. Némileg kárpótol viszont a történet eredetisége, illetve a képi világ, mely a sorozat viszonylag alacsony költségvetése ellenére igazán minőségire és részletgazdagra sikerült. Engem nagyon hamar beszippantott a látvány, a világ, és a történet. Szeretem az olyan történeteket, melyek nem klisékből, ezerszer ellőtt fordulatokból építkeznek, hanem olyan szárnyaló, fantáziadús írók szülöttei, akik szándékosan kerülnek mindent ami konvencionális, mernek és tudnak nagyban és merészen gondolkodni.
A sorozat indulásakor nagyon jó kritikákat kapott, és több díjat is bezsebelt, többek között a Hugo-díjat a legjobb drámai megformálás kategóriájában. Emellett elég hamar komoly rajongó tábort szerzett magának, ezért is teljességgel érthetetlen a SyFy csatorna döntése, hogy három évad után egyszerűen levették műsorról. Magyar tévécsatorna nem vetítette, de ha felkeltettem érdeklődésed, több streaming szolgáltató kínálatában megtalálhatóak a sorozat eddig vetített évadai, de le is tölthetőek magyar felirattal, melyre - természetesen - a világért sem bíztatok senkit :) Végezetül egy kis ízelítő:

Nem szeretem a politikát, és ha kétségek támadtak volna benned a címet elolvasva, mindenek előtt leszögezem, hogy nem fogok aktuálpolitikai kérdésekről írni, távol áll tőlem az ilyesmi, másrészt nem is érzem magam eléggé tájékozottnak ahhoz, hogy érdemben írni tudjak róluk. Manapság nehéz tiszta képet kapni anélkül, hogy az ember komolyabban beleásná magát a témába (eljutva legalább a mainstream média képezte réteg alá), engem viszont nem érdekel a politika eléggé ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel, így viszont tartanék attól, hogy az általam megfogalmazott vélemény nem lenne kellően pártatlan, akaratlanul áldozatul esnék valamely oldal befolyásának. Sokakat nem zavar, ha a véleményük nem a sajátjuk, engem viszont igen, ezért ha nem értek annyira valamihez, hogy arról önálló véleményt tudjak alkotni, akkor arról inkább nem nyilvánulok meg. Másrészt itt, most nem kívánok egyik oldalra sem odaállni.
Mélységesen elszomorít viszont az, amit a magyar politikában látok, még inkább, hogy mekkora negatív véleményformáló ereje van a társadalomban a lassan már a csapból is folyó propagandának. Elkerülhetetlen, hogy szembesüljek a helyzettel, mert hiába szoktam már le a tévézésről évekkel ezelőtt, majd a rádió hallgatásról is, nem élhet az ember burokban, tájékozódni muszáj. Másrészt manapság szinte elképzelhetetlen, hogy asztaltársaságokban, munkahelyen, az online közösségi tereken elő ne kerüljenek az embereket éppen lázban tartó politikai témák. Más kérdés, hogy tényleg muszáj-e ezekbe egy átlag embernek belefolynia? Valamilyen szinten mindenképp, hisz ez a demokrácia alapja, egy olyan politikai rendszeré, mely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Számomra viszont kérdéses, mi számít közügynek, mert a primitív csatározások, aljas lejárató kampányok például biztosan nem sorolhatók be a fogalom alá.
Nem vagyok a politizálás ellen, mert van helye az értelmes párbeszédnek, és azt sem állítom, hogy az olykor nem lehet élesebb, durvább - eszmék és az azokat képviselő politikusok viadala, akik eltérő véleménnyel bár, de mégis együttesen egy ország előremozdítását tűzték ki céljukként. Utópisztikus gondolat, tudom. A valóság az, hogy egyre mélyebbre süllyedünk a gyűlölet, az elvtelenség, az irigység sötét, poshadt vizű kútjában, ahol többet nem számít a tisztesség, a lelkiismeret, vagy a szeretet. Ahol a hatalom, az anyagi javak válnak a legfontosabbá, ezek megszerzése mindegy milyen áron, mindegy milyen eszközökkel, bárkin átgázolva, bárkit tönkretéve. A legnagyobb baj, hogy a demokrácia, és benne az állampolgárok szerepe is újraértelmeződött közben - olyan eszközzé váltunk, akiket korlátok nélkül lehet manipulálni, megtéveszteni, és uszítani a cél érdekében. Sajnos működik a dolog, és ez az, ami igazán elszomorít. Olyan emberek, akikről korábban sosem feltételeztem volna hasonló megnyilvánulást, most fröcsögő indulattal fordulnak ki önmagukból egy-egy aktuálpolitikai kérdés kapcsán, izzó gyűlölködéssel kelnek ki az épp kinevezett főellenség ellen, vagy azon embertársaik irányába, akik más véleményen mernek lenni, mint amit a pártállástól függően választott médiaorgánum éppen ukázba adott.
Nincsenek tovább észérvek, normális emberi gondolkozás, konszenzuson alapuló politika, felebaráti szeretet. Itt kérem kiélezett küzdelem zajlik a mindenre képes gonosz ellen, aki romba kívánja dönteni az országot, és csak a széles körű ellen-összefogás az, mely megállítani képes. És most mindegy mivel helyettesítjük be a gonoszt (nagyjából ahány párt, annyi példát tudnánk felhozni rá), a módszer mindig ugyanaz - ellentéteket szítani, félelmet, irigységet kelteni. A legalantasabb ösztönlényt felébreszteni az emberekben (ha fent akarnak maradni, küzdjenek), majd felhasználni őket. Csak én érzem magam masszívan megsértve, és hülyének nézve emiatt?  Egy ideális világban az emberek biztonságérzetének, jólétének és békéjének biztosítása lehet a legfontosabb feladat, amit egy politikus csak céljául tűzhet ki. A miénk sajnos nem ez az ideális világ. Egyre messzebb kerülünk így egymástól, Istentől, és tudod, mélységesen elkeserít ez, borzasztóan unom már azt, hogy egy lépést nem tehet az ember anélkül ebben az országban, hogy belebotlana ebbe az őrületbe. Unom már azokat a baráti beszélgetéseket, melyek valamely aktuálpolitikai történés megvitatásával kezdődnek. Unom hallani, látni, olvasni a propagandát, a lejáratásokat és az uszításokat. Ezért nem szeretem a politikát, így nem, és zárkózom el minden lehetséges módon a hatásai elől. Sajnos viszont nem mindig sikerül. 

Reggel, még álom és ébrenlét határán jutott eszembe a dallam, aztán nap közben többször visszatért hozzám, a legváratlanabb helyzetekben szólalt meg képzeletemben egy-egy részlete, gondoltam, biztosan blogra kívánkozik.  Ez a második zenei ajánló itt, és az eddigiek alapján érdekes képet mutathat zenei ízlésem. Meglehetősen szerteágazó, és változó. Néha pár hetes, olykor hónapokig tartó időszakok vannak az életemben, mikor egyes zenei irányzatokat jobban, másokat kevésbé preferálok. Ebből a szempontból ez a tél inkább az elvontabb, emocionálisabb, instrumentális műveknek kedvez. Oskar Schuster német zeneszerző, és művész. Igazi "csináld magad" zenész, aki nem csak hogy saját maga komponálja és adja elő műveit, de videoklipjeit is ő készíti, emellett az albumborítók, kapcsolódó artwork munkák is az ő keze nyomát viselik.

Nagyon szeretem Oskar Schuster munkásságát. Eleve már a zongora, mint hangszer közel áll hozzám, mert gyerekként magam is tanultam évekig játszani rajta. Természetesen távoli köszönő viszonyba sem kerültem azzal a szinttel, amit Oskar Schuster képvisel, viszont olyan tanárom volt, aki nem csak megtanított a kottát dallamba önteni, közben a hangszer szeretetére nevelt, bátorított. Sajnos mára csak a zongora iránti szeretet maradt meg, a tudás elszállt az évek alatt. Úgy gondolom, a zongora az egyik (ha nem a leg) emocionálisabb hangszer, rendkívül alkalmas érzelmek átadására, és Oskar Schuster mesterien használja erre. Művei szürreálisak, kis távoli világok teli elmosódott régi emlékekkel, elfeledett érzésekkel. Olyan érzés hallgatni őket, mintha az ember nagyon-nagyon messzire ragadtatna el az itt-ből és most-ból. Tetszik, hogy nem törekszik a hangzás sterilitására, hallatszanak a billentyűk kopogásai, a lábpedál nyikorgása, mindez inkább hozzáad az élményhez, mint elvenne belőle.

Most, hogy magunk mögött hagytuk a 2018-as évet, talán hasznos volna megemlékeznem az elmúlt évről, egyfajta évértékelést tartanom, levonva a megfelelő konzekvenciákat, és végül megfogalmazva mit várok 2019-től; mi az, amit másként, jobban kellene csinálnom. Na nem a bloggal kapcsolatban, hisz az még elég fiatal. Jövőre talán már számot vethettünk az itt történtekről is, de így a negyedik bejegyzés magasságában még talán korai volna erről beszélni. Legfeljebb a folytatást, a fejlődésre törekvést, és a rendszeres bejegyzéseket fogalmazhatom meg célkitűzésként, reményként pedig, hogy itt leszel kedves olvasó, és ha elérjük majd 2019 végét, együtt tekinthetünk majd vissza a blog első teljes évére.
Sok minden történt 2018-ban, rengeteg volt az élmény, a megtapasztalás, és változásból is jutott. Összességében elmondhatom, hogy pozitív érzések maradtak bennem az elmúlt 12 hónappal kapcsolatban. Visszakerültem régi munkahelyemre, ismét nekifutottam egyetemi tanulmányaimnak, életemben először végre láttam a tengert, emellett sikerült leszoknom a függés szintű online társkeresésről (erről később írok majd hosszabban...), visszataláltam Istenhez (... és erről is), és újra blogot nyitottam. Új barátokat szereztem, de sajnos volt, akit elveszítettem közben. Voltak nehezebb napok, de úgy hiszem minden nehézség, negatív megtapasztalás végül a javamat szolgálta azáltal, hogy tanulhattam belőlük, fejlődhettem hatásukra. 2018 talán legnagyobb sikertelensége, hogy egy újabb év alatt sem sikerült megismernem azt a társat, akit Isten nekem rendelt. Hiszem viszont, hogy vár rám valahol, és ez a már igencsak hosszúra nyúlt várakozás nem vég nélküli.
Mit kellene idén másképp csinálnom? Nem szeretem az újévi fogadalmakat, mert kényszer-célokat fogalmazok meg általuk saját magammal szemben (elvégre azért fogadalmak, mert be kellene tartani őket), a kényszeres dolgoktól meg eleve irtózom. Nevezzük inkább javaslatoknak őket, így kényelmesebb, és valószínűleg sokkal inkább célt is érek velük. Az egészségesebb életmód alap, de szükségem is van rá, mert az irodai munka ellustított, szedtem is fel jó néhány kilót. Többet kellene olvassak, több időt hagynom a világ, az élet apró csodáira, na meg nyitottabbnak kellene lennem mások felé, mert az ember alapvetően társas lény, és ez bizony rám is igaz, hiába ellenkezem sokszor, nem megoldás a bezárkózás. Nagyobb rendezettségre volna szüksége életemnek, mert pont a rendszertelenség az, ami miatt sosincs időm semmire, sajnos olykor a fontos dolgokra sem. Több időt kellene Istennel töltsek, mert nélküle elveszek, ez bizonyos. Lám, elég hosszúra nyúlt ez a lista...
Végezetül mit várok a 2019-es évtől? Talán a változásokból elég most egy időre. Élményeket mindenképp, lehetőségeket arra, hogy tanuljak és fejlődjek. Új barátságokat, és talán a várakozás végét - egy társat. Mindenek előtt viszont most sikeres vizsgákat, és hogy ezt az évet már másodévesen, és a matematikai logikától megszabadulva zárhassam :)

A könyv alapján készült, 2013-ban a mozikba került filmet láttam először. Maga a film is megérne egy külön bejegyzést, de ma inkább a könyvről lesz szó. Azon ritka esetek egyike, mikor filmélmény hatására szerzek be, és olvasok el egy könyvet. Nem szeretem az ilyen összekapcsolásokat, mert sok esetben csalódás a vége - ritkán találkozom jól sikerült filmadaptációval. A Könyvtolvaj mindenképp kivétel. A filmet nagyon szerettem, a könyv pedig egészen a "valaha olvasott legjobbak" toplistájáig emelkedett nálam.
Műfaját tekintve leginkább háborús dráma, helyszíne a náci Németország, 1939. Már az első oldalak elárulják, hogy nem egy szokványos háborús történettel lesz dolgunk. Elsőre morbidnak hat, de aki mesél, nem más, mint a Halál - az ő soraival kezdődik a könyv. Viszont bár a Halál kegyetlen, és többekért eljön a történet folyamán, monológjai mégis rokonszenvessé teszik, mert a Halálnak e könyvben humorérzéke van, néha kissé cinikus, de bölcs és kíváncsi, sőt együtt is tud érezni, ha ideje engedi. Különleges színezetet ad narrálása az amúgy vidámnak egyáltalán nem nevezhető történetnek. Olykor mosolyt csal, máskor szívbe markolnak sorai, mert ezen egyedi szemszögből a halál nem csak egyszerűen megtörténik. A könyv egy árva, német kislányról szól, aki épp csak ismerkedik az olvasással, és a könyvek iránti éhségét - más lehetősége nem lévén - azok ellopásával igyekszik csillapítani. Közben a háború zajlik körülötte. Érdekes választás, hogy pont egy német kislány életébe nyerünk bepillantást - a második világháború környezetébe helyezett könyvek, vagy filmek ritkán választanak főszereplőjüknek olyasvalakit, aki abban a náci Németországban él, mely háborút indított az emberiség ellen, pedig a Harmadik Birodalomban élők is megsínylették a világégést, másrészt egyáltalán nem volt egységes az ország ideológiai tekintetben. A könyvtolvaj, nevelőszülei, barátai, szomszédai egyszerű emberek, szegényesen (a háború évei alatt egyre több nélkülözéssel) élnek, és inkább segítenének azokon, kiket a náci vezetés üldöztet. A könyv rájuk fókuszál, a háború borzalma csak díszlet.
Felkavaró, és mély nyomot hagyó mű, viszont teljességgel letehetetlen volt számomra, köszönhetek neki pár álmos és kialvatlan munkanapot. A másik dolog, amire fel kell készülj, ha a könyv elolvasása mellett döntesz, hogy garantáltan meg fog sirattatni, ez szinte kivédhetetlen, és mindegy, hogy férfi vagy-e, vagy nő. Nagyon jól és színvonalasan megírt könyv, a magyar fordítás pedig igazán minőségi. Több kiadást is megélt már Magyarországon, az utolsót 2017-ben, szóval még lehet kapni a nagy online könyvkereskedésekben, ha kedvet kaptál volna hozzá.

Gondolkodtam mi legyen a bevezetőt követő első bejegyzésem, mit hozzak Neked. Megszámlálhatatlan a téma, és én szívem szerint vetném bele magam a blog írásba, de minduntalan visszatart a munka, vagy az épp kezdődő vizsgaidőszak - jelenleg inkább töltöm a matematikai logikával az estéim, pedig hálátlan, és egyben szavakba önthetetlenül unalmas egy társaság. Nem feledkezem meg viszont Rólad, és igyekszem most is, és a jövőben is kihasználni a szusszanásnyi kis időket. Másrészről zenét hallgatni munka és tanulás közben is lehet, sőt javallott!

Még a nyáron találkoztam Fink Looking Too Closely című számával, és rögtön megvett kilóra. Fink brit dalszöveg író, énekes, gitár művész, sőt DJ is egy személyben, igazi többrétű tehetség. Tipikusan az az előadó viszont, akinek munkásságáért nem különösebben, egy-két zeneszámáért viszont annál inkább rajongok. Feltehetőleg férfi mivoltom miatt jellemző, hogy inkább preferálom a női előadókat, de vannak ritka kivételek. Fink hangja igazán különleges, mellé egyedi hangszerelés társul Looking Too Closely című számában. Szeretem, mert egy nehéz, pörgős napon is kikapcsol, felmelegít lelkileg bő 5 perc alatt, kicsit jobbnak, színesebbnek tűnik a világ általa.